Létezésem már önmagában egy ellentmondás.
Igazából sose értettem én magam se ezt a dolgot.
Bár, ahogy szokták mondani, ez már csak így természetes. Elvégre az óra összes alkatrésze kell, hogy az hibátlanul
működjön.
Én mégis az a kis rugó voltam, akit mindig is utáltak. Mindig engem okoltak ezeknek az óráknak a
tönkretételével. Minden egyes alkalommal.
És ez úgy fájt. Sose látták a műveletekben betöltött szerepem, mégis megítéltek. Úgy voltak vele, hogy meg se akarták
érteni, hogy tulajdonképp hogy is működök.
Emlékszem, sokféle alakkal osztozkodtam azokban az órákban. Voltak itt hangos, zajos darabok, amik zengtek minden kivételes alkalomhoz és
hangjukkal mosolyt csaltak az emberek arcára. Voltak ritka darabok, melyeket akárhányszor felfedeztek vele együtt
ünnepelték létét mígnem szem elől tévesztették. És volt egy nagyon nagy, önelégült darab.
Nem csodáltam sose semmit abban, amilyen. Létrejötte óta mindenki tisztelte, ragaszkodott hozzá. Engem is
tiszteltek páran, bár ezek vagy elhomályosultan láttak vagy épp teljesen tisztán, így hát senki se hitt nekik.
És én mióta csak tudok erről a világról, az ő árnyékában létezem. Sosem irigyeltem. Illetve mégis egy kicsit. De csak
azért, mert ő egy dolgot látott amit én nem: mosolyt.
Bár valótlant állítanék, ha azt mondanám, hogy nekem semmi sem jutott. Dehogyisnem. Nekem jutott a legtöbb: könny, jajgatás,
őrület, fájdalom... S idővel oly mértékben részemmé váltak, hogy úgy éreztem sose lesz ennek már vége. Egészen addig a
napig. Emlékezni fogok rá míg csak létezem.
Egy forró nyári délután volt, s én csak bámultam a tömeget körülötte. Természetesen a legdulakodóbb az a felfuvalkodott
hólyag volt, bár szemmel láthatóan a rokonai ezt örömmel vették. Én a szokott módon a sarokból figyeltem. Vártam a rövid,
de annál rosszabb ismerkedést vele, hisz addig nem is találkoztunk, csak néha futólag.
Finom kis vonásai és hófehér bőre oly szép volt a nap fényében. De már tudtam régóta, hogy
hamarosan összefutunk, és majd megint engem fog utálni mindenki és minden rossz az enyém lesz. Már-már számoltam vissza a
másodperceket és egyre hevesebben lüktetett bennem a létezés. Összeszorítottam minden porcikám mikor az utolsó számhoz
értem. Talán úgy egy 5-10 másodpercig lehettem így. Aztán valami furcsa dologra lettem figyelmes. A hólyag és a többiek
odébb álltak, már csak a ő és a családja maradtak együtt. Egy asszony csókot nyomott kopasz fejére miközben könny csordult
végig az arcán.
Összerándultam. Nagyon megijedtem. Aztán csodálkozva újra feléjük pillantottam. Örömkönnyek voltak. Igazi örömkönnyek.
Olyanok, amelyekben még sose volt részem. Elsőre bámultam is körbe, hogy ez bizonyára valami tréfa, valami tévedés.
És akkor ott állt előttem. Gyönyörű volt, mint mikor az ágyában feküdt, de most valami teljesen más volt. Mosolygott. Én
szótlanul vártam, nem tudtam mi történik, nem tudtam mit tegyek.
- Emily vagyok. Már vártam rád. - mondta.
Kézen fogott. Olyan furcsa volt. Nem félt, nem könyörgött, nem jajveszékelt, csak mosolygott.
- Akkor most te viszel el oda, arra különleges helyre, ahol találkozom a nagyival, meg a papival is?
Bólintottam. Aztán elindultunk, mi ketten a semmibe.
/2013.08.14. 5:40, Buda/
