Csók

Két éve, e hajalon
ajkad feszült ajkamon,
szívem dobbant szíveden
s odaadtam te neked.

Mosolyodban elvesztem,
álom földjét megleltem,
Éber álom, ó de szép
valósággá te tevéd

ölellek és csókollak
ártó széltől is óvlak
Lelkem pengül, mint húr,
Nagyon Szeretlek Picúr!

Tündér szép kiasszony

Illatod virágos rét,
Csillogó szemed oly szép,
Puha bőröd, csókolom;
Hullám-hajadba túrok.

Finom kezed, nem halogat,
Arcomon végigsímogat,
Fogacskái táncolnak,
Mosolyához láncolnak.

Soha el nem engedem,
Csókolom és ölelem,
Majd feleségemül veszem,
Mert én őt úgy Szeretem!

/Dombóvár, 2016.04.24. 10:00/

Vallomás egy tündér hercegnőhöz

Bús, komor, zord vár, magányom,
Épített rám falakat.
Érzelmem mind mélyen elnyom,
Űzött nékik hadakat.

Bánat, s könnyek, ezek űztek
Kéz a kézben, utamon.
"Add fel!" folyvást ezzel győztek,
S hogy nem jár, csak unalom.

S akkor, égi fényed láttan,
Fény gyulladt kis szívemen,
S remény költözött be hozzám,
Szólott "Vár még szerelem!".

Zavarban lett kicsi lelkem,
Miként falán átléptél.
Reszketeg, új létre keltem,
Amint házába tértél.

Édes ajkad, az sugalmad,
Jeges szívem olvasztja.
S e szerelmes szív téged hallgat,
Könnyeimre vígaszt ad.

Csodálat szép tündér lány,
Ne feledd én nevemet.
S fogadd el, én néked adnám
Szerető kis szívemet.

Csókkal áldna éjt nappallá,
S éjjel óvná álmodat.
Tégy szerelmeddel boldoggá,
Váltsd valóra vágyomat.

Tündér szépséges királyném,
Legszebbik csak te lehetsz.
S boldogságom akkor lesz kész,
Ha velem együtt nevetsz.

Kincset, vagyont nem várok már,
Csak csókodat szüntelen.
Ha képzeletben velem kószálsz,
Lázamat kell hűtenem.

Kis bogaram, rózsaszálam,

Tied vagyok, légy enyém!
E boldogság gyémántja nálam,
Szerelmeseddé tegyél!

/2015.07.19-22., Óbuda/

Rózsás csókok

Ülünk a tűznél, körös-körbe,
Oly hosszú ez az éjszaka,
S néha tovább állunk, űznek,
Hisz hív minket az éj szava.

Az én tüzem már-már kihűlt,
Pislákolt csöndben, hallgatag,
S köréje már csak a semmi ült,
Bevallom, nem is vártalak.

S akkor, egyszer csak, roppanást hallom,
S iszonyatos lángra kapott,
S a tűz mellett én őt meglátom,
Ki szívemnek fényt, s meleget adott.

Kisleány ki mellém ide ültél,
Te égről letévedt csillagom,
Kit Isten, te magad ide küldtél,
Én szívemet neked kezedbe adom.

Minden egyes kacér mosolyod
Olaj e tűzre, mi bennem is ég,
S kis fogad csillan, én belehalok,
De mégis érzem szívem újra él.

Maradj kérlek te égi csoda,
Te káprázatos szép tünemény,
Maradj, s menjünk együtt oda,
Hol boldogságunk összeér.

Én fogom kezed, s arcod pirosa
Az enyémet is lángokba borít,
Kis puha ajkaidat én soha
Nem adnám oda semmiért.

Tüzes mellkasom minden lángját
Hát vedd tőlem magadhoz lelkesen,
S kérlek, teljesítsd e szív vágyát,
Szeress, mint én téged, kedvesem!

/2015.08.08. 07:11, Óbuda/

Nélkülözés

Álmomban eljöttél,
Ajkadat csókoltam,
Ablakod tövében,
Hajnalban bókoltam.

Szemeid csillagok,
Szívemet babonáz,
Szép selyem hajadtól,
Elönt e furcsa láz.

Illatod rózsa-könny,
Viszi a könnyü szél,
Előtted meghajol,
Minden, ami csak él.

Ajkaid, két bimbó,
Rózsákról szakajtva,
Úgy vágyon, hogy lenne,
Ajkamint alatta.

Órákig dalolnám,
Lelkemben árja,
Ébredvén légy velem,
Szívemnek párja!

/2015.07.10. 11:30, Óbuda/

Türelmesen

Álmodni szeretnék, álmodni,
Nem ébrenlét tengerén hánykódni.
Fáradtság lepé el szívemet,
Mert nem tudom altatni lelkemet.

Nem várok mást, csak hogy kedvesem,
Álmot csókolj szemimre csendesen,
S hajnali Nap fényében kisorcád,
Csillogjék nekem rajt' mennyország.

Addig várok itt reád egyfolytában,
Földi poklom legforróbb katlanában,
Hűsítsd létemet szeretettel,
S áldd meg életem szerelmeddel.

/2015.06.27. 19:00, Újpest/

Álmodozás ébren - Ébredezés álmon

Mikor én fel ébredék,
Arcomon a zavar ül,
Szívemben a lüktetés,
csakis te érted hevül.

Ajkam folyvást csókot kér,
Ahányszor csak téged lát.
Bókom ha hozzád elér,
Piros önti el orcád.

Mosolyod, mint napsugár,
Világom borús egén,
Felhőt oszlat világgá,
S tündököl szívem helyén.

Rossz álmaim tova űzöd,
Szépséges szép királylány,
Ha sorsunkat is összefűzöd
Semmi másra nem vágynám.

/2015.06.03. 15:30, Debrecen/

Szívemben aprócska dalocska

Remény huncut csillaga,
Megcsalá' én szívemet.
Hisz biztat, mégis visszatart,
Hogy úgy imádlak tégedet.

/2015.06.02. 23:13, Debrecen/

Örökmécs - Sohamécs

Világgá futnék veled, s világtalanná,
S mosolyod egy életre elég nékem,
Ha boldogságomat el nem altatná,
A magány mit szívemben érzek.

Csengő kacajodtól némul el a világ,
S megsüketülni én attól akarok.
A Földön nincs még egy ilyen virág,
Kiről minden éjszaka álmodok.

Mosolyod festi kékebbre az eget,
S űzi tova felhőknek nagy hadát,
Menny kis görbe kapuja, engedd
Nyugtatni lelkemnek dúvadát.

Édes csókod leghűsebb forrás,
Mit én egyre csak szomjazom.
Ölelésed a legszentebb áldás,
Nélküle úgy érzem megfagyom.

Illatod, mint lágy tavaszi szellő,
S mint mezei virágok éneke,
Ha elmémben él, a boldogság eljő,
E világon más nem is kell nekem.

S a szívem örökre kővé dermed,
S bár felejtné, az úgyis tovább fáj,
Nem másért: mert ismeri szerelmed,
Mert ez nem csupán egy kósza vágy.

Inkább kitépem, s eldobom messze,
Mintsem másnak akarni adhatom.
Nélküled érzem el vagyok veszve,
Nyugodtan többé nem alhatom.

/2015.06.01. 17:45, Debrecen/

Boldogság

Késő, éber hajnalon,
Ringatózik ajkamon.
Csókja édes, lételem,
Ő nem ereszt, én ölelem.

/2015.05.26. 17:24, Debrecen/

Világgá

Szívem első gondolata,
Oly távol, mégis oly közel.
Szívem léte dobogtatja,
Vágya mégis távol űz el.

Táncot ropnék véle világgá,
S dúdolnám szerelmem végtelen,
Ha utunkat ketté nem vágná,
Ez az egyoldalú érzelem.

Vágyam végtelen sok, mégis,
Sorolni oly haszontalan,
Ha szánalommal néz az ég is,
S sorsom is bizonytalan.

Oh boldogság, negédes kétely,
Velem rút játékod miért folytatod?
Szívem miért rágod, mint métely,
S sebébe fájdalmat miért csurgatod?

Vedd el tőlem, örökre hát
az érzést, melynek neve: szerelem.
Ne érhessen többé a vád,
Hogy boldogságom sohasem lelem.

/2015.05.24. 18:12, Debrecen/

Ébredés - Nem tudhatom

Szívem zongoráján melódia csendül,
S millió pillangó itt bent neki lendül,
Ajkamon mosoly jár végtelenül táncot,
Hosszú ideje lehet, ilyesmi nem látszott.

Érintése, mint bársony, oly lágy, oly  finom,
Illatát ha érzem, tovább már nem bírom,
Kiáltom világgá, s tanúmmá Világnak:
Szívem mennyben repes, valahányszor látlak.

Ahányszor csak látom orcád pirulását,
Mosolyod huncut rését, szemed csillogását,
Úgy kívánok e mennyben örökké véled élni,
S nem földi poklomba újra visszatérni.

Csókot lopni ajkadról, s lelkem tiéd lehet,
Én odaadnám neked, ha kapnám szerelmedet.
Együtt köszöntnélek a kelő nap fényével,
S őrizném álmodat, minden áldott éjjel.

/2014.01.24. 1:45, Eger/

Múltba révedt jelen álom

Keser-édes álom andalít,
Élvezem, mint éretlen mandarint.
Okot keresek, s mégsem kell,
Vegül egyedül ébredek fel.

Az emlékek során,
Végig mentünk, mint zongorán,
S láttam, mit szemem rég csodált,
Ez keser-édes buja csodát.

Nem fájt, arcomra mosolyt csalt,
Könnyel táncolva halt
Belém, otthon és ölelés
Mit érzek én.

/2015.03.18. 13:00, Debrecen/

Áldozati Bárány – Elengedlek!

Gyűlölő szemei, gyűlölő népnek,

Kicsiny hibámért gyűlölve néznek,

Gyilkos tekintet, utálat árad,

Könnyem kicsordul, lelkem elfárad.

Megvetés, szánalom lángra gyúl a lelkükben,

Mellettem haladva épp hogy le nem köpnek,

Nem enyhíti őket lelkemen a bánat,

Szánom tettemet, még sincsen bocsánat.

Szeretet vitt reá tettem követtére,

Néki jobb legyen én szívemet kitéptem,

Üres mellkasom, neki szálka az ujjában,

Ő éli életét, engem elpusztít a bánat.

/2015.03.06. 11:18, Debrecen/

Mesterségesen

A szívem vacog, s magányán,
Örökkön csakis reád vár,
S hozzád bújna, untalan,
Bár vágya tenger, haszontalan.

Lopva vetett pillantás,
Szerelmem zengő kiáltás,
Nézlek mégis, hangtalan,
Mert lelkem bizonytalan.

Nem benned, inkább magamban,
Sebzetten magam maradtam,
Nélküled élni nem szeretnék,
Bárcsak veled lehetnék.

Álmomban téged láttalak,
Tündöklőn csodáltalak.
Engedj hozzád, hadd legyek véled,
Örökkön-örökké szeretnélek.

/2015.02.27. 11:00, Debrecen/

Üres

Üres az ágy.
A vágy kialudt katlanában, már nincs mi fűtsön.
Nincs mi a napnyi merengés közt űrt kitöltsön,
S a nap végén marad a hideg valóság, a vád,
A csendes, magányos, hideg, idegen, üres ágy.

Gondolat tenger, rajta én egy tutajon, hullámokon,
Hánykódom, s emlékeim adják kapaszkodóm.
De az álom messze, s a mély magával ránt,
Oly hatalmas, oly üres e ágy!

S a szív nem pihenhet, míg álommal nem ád,
Míg mosollyal fejem le nem hajtám,
Addig csupán őrlöm magam, választ keresve,
Hol vagyok rossz, miért vagyok elvetve, miért
Üres az ágy.

/2014.12.21. 23:50, Eger/ 

Envie

Ölelkeznék tán kések hadával,
Csókolnám tán savak tömkelegét,
S még így sem érem be magával,
Hogy érezzem ölelése melegét.

Kínzó vágy vonz engemet,
Mely ugyanúgy visszataszít,
Kínzó, mely tépi mellemet,
Mégis belül lángot szít.

Forgószél forgatagában,
Lágy szellő símogat,
Repülök a távolba!
Zuhanok minduntalan.

Sorsom talán a halál?
Vagy az élet múlik csak el?
Szívem mégis reád talál,
Rád vágyom, mon cher.

/2014. 08. 01. 08:00, Buda/

Kézirat

Mentamfevágy

Karom kitárom és közre zárom,
Ölelem, óvom én féltett álmom.
Bújik, karmol, harap, gyűlöl,
Belül csigamód titkosan öl.

Megrészegít a vágy s az állapot,
a józanész régen itt lakott,
de már rég tovább állt,
Helyére most a szív szállt.

Ópiumként füstöli az agyam,
Mégis boldogan hagyom magam.
Aztán elmúlik a láz, kiürül az ópiát,
S ott maradsz egyedül te és a világ.

Meredten bámulod a semmit,
S kínoz az elvonás is.
Nem vágysz másra, csak egyetlen körre.
Arra, ami az elébb tett tönkre.

/2014.04.04., Debrecen határa/

Kövezzetek meg!

Minden illúzió. A tömegek sokasága,
Az illatok virága, a virágok világa,
A csók íze, a lombok árnya,
Minden csak pillanat, képzeleted gyártja.

Azt hiszed mind igaz, hazugság jutalmad,
A nyugalom is képzet, a zűrzavart takarja.
Örömöd a bánat, hiányod a minden,
Halálra vágysz, de örökké kell élned.

Nem érted a népet, pedig te se vagy ép,
Tökéletes a vágy, a hamisított kép,
Nőj fel végre, hogy gyerek maradhass,
Hogy bukásból is sikert arathass.

/2013.10.23. 9:40, Buda/

Egy meg nem értett "lélek"

Létezésem már önmagában egy ellentmondás. Igazából sose értettem én magam se ezt a dolgot. Bár, ahogy szokták mondani, ez már csak így természetes. Elvégre az óra összes alkatrésze kell, hogy az hibátlanul működjön.

Én mégis az a kis rugó voltam, akit mindig is utáltak. Mindig engem okoltak ezeknek az óráknak a tönkretételével. Minden egyes alkalommal. És ez úgy fájt. Sose látták a műveletekben betöltött szerepem, mégis megítéltek. Úgy voltak vele, hogy meg se akarták érteni, hogy tulajdonképp hogy is működök.

Emlékszem, sokféle alakkal osztozkodtam azokban az órákban. Voltak itt hangos, zajos darabok, amik zengtek minden kivételes alkalomhoz és hangjukkal mosolyt csaltak az emberek arcára. Voltak ritka darabok, melyeket akárhányszor felfedeztek vele együtt ünnepelték létét mígnem szem elől tévesztették. És volt egy nagyon nagy, önelégült darab. Nem csodáltam sose semmit abban, amilyen. Létrejötte óta mindenki tisztelte, ragaszkodott hozzá. Engem is tiszteltek páran, bár ezek vagy elhomályosultan láttak vagy épp teljesen tisztán, így hát senki se hitt nekik. És én mióta csak tudok erről a világról, az ő árnyékában létezem. Sosem irigyeltem. Illetve mégis egy kicsit. De csak azért, mert ő egy dolgot látott amit én nem: mosolyt. Bár valótlant állítanék, ha azt mondanám, hogy nekem semmi sem jutott. Dehogyisnem. Nekem jutott a legtöbb: könny, jajgatás, őrület, fájdalom... S idővel oly mértékben részemmé váltak, hogy úgy éreztem sose lesz ennek már vége. Egészen addig a napig. Emlékezni fogok rá míg csak létezem.

Egy forró nyári délután volt, s én csak bámultam a tömeget körülötte. Természetesen a legdulakodóbb az a felfuvalkodott hólyag volt, bár szemmel láthatóan a rokonai ezt örömmel vették. Én a szokott módon a sarokból figyeltem. Vártam a rövid, de annál rosszabb ismerkedést vele, hisz addig nem is találkoztunk, csak néha futólag. Finom kis vonásai és hófehér bőre oly szép volt a nap fényében. De már tudtam régóta, hogy hamarosan összefutunk, és majd megint engem fog utálni mindenki és minden rossz az enyém lesz. Már-már számoltam vissza a másodperceket és egyre hevesebben lüktetett bennem a létezés. Összeszorítottam minden porcikám mikor az utolsó számhoz értem. Talán úgy egy 5-10 másodpercig lehettem így. Aztán valami furcsa dologra lettem figyelmes. A hólyag és a többiek odébb álltak, már csak a ő és a családja maradtak együtt. Egy asszony csókot nyomott kopasz fejére miközben könny csordult végig az arcán. Összerándultam. Nagyon megijedtem. Aztán csodálkozva újra feléjük pillantottam. Örömkönnyek voltak. Igazi örömkönnyek. Olyanok, amelyekben még sose volt részem. Elsőre bámultam is körbe, hogy ez bizonyára valami tréfa, valami tévedés.

És akkor ott állt előttem. Gyönyörű volt, mint mikor az ágyában feküdt, de most valami teljesen más volt. Mosolygott. Én szótlanul vártam, nem tudtam mi történik, nem tudtam mit tegyek.

- Emily vagyok. Már vártam rád. - mondta.

Kézen fogott. Olyan furcsa volt. Nem félt, nem könyörgött, nem jajveszékelt, csak mosolygott.

- Akkor most te viszel el oda, arra különleges helyre, ahol találkozom a nagyival, meg a papival is?

Bólintottam. Aztán elindultunk, mi ketten a semmibe.

 /2013.08.14. 5:40, Buda/

Éber Kóma - Szunnyadt Álmatlanság

Minden egyes éjjelen,
Álmaimban megjelen,
Lágy esésű holdsugár,
Elmém legmélyébe zár,
Elmém legmélyébe zár.

Könnyem folyik, küzdelem,
Érted fájok szüntelen,
Szívem tiéd, átadom,
Csak múljon már e fájdalom.

Szellő libben, halk csoda,
Tündérként suhan tova,
Fátyoltenger, öltözet,
Gyújt szívemben új tüzet,
Gyújt szívemben új tüzet.

Könnyem folyik, küzdelem,
Érted fájok szüntelen,
Szívem tiéd, átadom,
Csak múljon már e fájdalom.

E világnak szépsége,
Álmaimból jöjj vélem,
Ébredj velem, add nekem,
Reggel csókod kedvesem,
Reggel csókod kedvesem.

Könnyem folyik, küzdelem,
Érted fájok szüntelen,
Szívem tiéd, átadom,
Csak múljon már e fájdalom.

/2013.07.24. 00:28, Buda/

Ő ihlette:
http://www.youtube.com/watch?v=PfNgMukqOHg

Felismerés - Egy elfeledett bimbónak

Kardom, most mellkasomba süllyesztem,
Pedig azt hittem rég ott pihen,
Az érzés már rég tovaszállt
Pedig azt hittem hogy még itt liheg.
Furcsa ez mi egyszerre
Mosolyt, s könnyt csal arcomra
Furcsa, s mostmár értem
Hogy életem nem otromba
Minden véget ér egyszer
Áldás átok egyaránt
Hogy valami új éledjen
Ez a természet rendje
S elfogadtam ez rendre
Talán elér majd egyszer
Vagy ha nem hát elvesztem
Egyet biztos megmentek
Ő, az igaz barát.

/2013.06.30. 00:00 , Debrecen/

Nefelejts

A múlt sáros, homályos köntösében sétálgatva
Lelkemet csiklandozó álmok
Lelkembe kést is mártok
Mosolygó könnyek, könnyes mosolyok,
Ha sokáig nézek belétek, ígérem meghalok,
De én nem a múltnak élek, hanem régóta a mának
Bennem vágyaknak s álmoknak új tüzei hálnak,
Én a mának élek, de aki soha sem néz hátra
Az vagy sorsától fél vagy csak egyszerűen gyáva.

/2013.04.02. 01:45, Eger/

Oltalmazó esti szél

Ringatózó puha test,
Könnyű szelü kora est,
Szívem téped, bánatom,
Nem sírhatom válladon.
Mohó módon megcsaltál,
Titkon máshoz hajlottál,
Bánatom már nem hallod,
S lehet titkon leszarod.
Gyönyöröddel elteltem,
Egykor el is feledtem,
Miért is te rád vártam én
Éjjeleknek éjjelén.
 
/2013.03.10. 17:30, Poroszló/

Világ

Kifordult hát minden, teljes velőjéből,
A hóhérod ment meg, orvosod megöl,
kérdések a jussom, mikor választ várok
Egyre mélyebb köröttem az árok
A menny pokla a föld, a pokol földe a menny
Az utadon ez után eszerint menj
Jó a rossz, s a rossz még inkább
Még ha a kelyhet is kiinnád
Talpon álló feküdj! Földön fekvő kelj fel!
Messziről jött ember még messzibbre menj el!
Lázongó nyughass, békés lélek lázadj!
Meddő asszony életet a világnak te adj!
Süketek halljátok, ti vakok lássátok,
S közösen a bénával az élő sírját ássátok.

2013.01.12. 23:00 Debrecen

Csoda

Kis pillangó röppen pillámra,
S egy szikla emlékeztet súlyára,
Melyen pihenne szépséges mezőn,
S úgy lennék én az, s ez ő.
Pokol tüze cirógatja arcom,
Oly forró, s én mégis békén alszom,
Víz ver, nyugszom mégis gondtalan,
S vágyik ide minden ördög untalan.
Szűk szirt ez, mely fog most közre,
Mégis lágyan ölel engem közben,
Istenem, csak egyet kérek nyögve,
Hadd maradjak csodálni örökre.

/2012.11.29. 22:50, Debrecen/

Fagyosszentem

Örökkön örökké, megköt még,
Az a tőig ható, kemény jég.
Hideg szempár, fagyos szív,
Valakit ez mégis hív.
Szívem katlan talán épp
Ezért való hozzá még
E jéggé fagyott, rideg szív.
S kízó gyönyör a fagyhalál,
Mely a havas tájban rádtalál.
Szép álmot látsz, kedveset,
Majd kileheled szép lelkedet.

/2012.11.25. 18:20, Hortobágy/

Memo

Remegő gyomor, remegő kezek,
Remegő kézzel újra vétkezek,
Remegek most is, teljes egészben,
Földre feküdve, múltba tekintve.

Hibáim ásítva vicsorognak reám,
Semmi és senki sincsen aki megáld,
Fájdalom és kín az én osztály részem,
Ez járja át testem teljes egészen.
S ettől vagyok oly erős a jelen időben,
Ki kesernyés mosollyal lép a jövendőbe.

/2012.11.25. 17:00 , Füzesabony/

Vissza-vissza

Szeretnék újra kicsiny magzat lenni,
Összekuporodva még megnem születni,
Nem tudni semmiről örülni a létnek,
Nem várni, napjait, nem tudni a hétnek.

Boldogságot lelni a méhnek falában,
S új helyeket lelni minden fordulással,
Mohón fülelni és nevetni a zajra,
S igazán nem figyelmi semmiféle bajra.

Azon a zsinóron stabilan létezni,
Abból táplálkozni, sohasem éhezni,
Gondolni tudatlan, és ez nem lustaság:
Oh de imádnálak áldott tudatlanság!

/2012.08.20. 22:15, Buda/

Degenováció

Az idők múlnak, s a dolgok sorra változnak.
Egyik pillanatban még fojtogat, ráz a tömeg,
Hogy nyögj egy szót, mosolyt erőszakolnak,
És sovárogva lesnek, közben majd elesnek.

Aztán a világ szépen elvonul, magányosan
Belenyom az önmegismerés kútjába,
S hiába lengeted a karod szorgalmasan,
Nem figyel rád senki, tovább kellesz menni.

Aztán mikor már minden rendbe állna,
S a mosoly se csak dísz lenne rajt,
Beszélhetsz, s mesélhetsz várva,
Senki nem figyel, ez így jó, hidd el.

/2012.08.20. 21:40, Buda/

Háttal a mának avagy Boldog Mát!

Piff. Puff. Minden egyes robaj egy döfés.
Mikor háttal ülsz az életnek, s nála a kés.
Az idő múltával a múlt mély rovátkákat vés.
A mellkas pedig olyan mintha fölötte a prés.

Piff. Puff. Visszhangzik az üres terem,
A fejben is kong, mely most csak verem,
S a jelenben most keserű örömömet lelelem,
S bár meleg van, fújja dalát szeretett kis telem.

Piff. Puff. Táguló pupilla az árok,
Majd mosollyal gondolt rám egykori atyátok.
S mint bolondnak így talán társaság az átok,
Így magamban, csendesen, gondolok majd rátok.

/2012.08.20. 21:10, Buda/

Reggel - Perces

Cigaretta füst. Cigaretta füst csípi álmos szemem,
A konyhaasztalnál pilledten tartom nehéz fejem.
Zajok szűrődnek át a míves rácson,
Nem fekhetek már a puha ágyon.

Kitép álmomból a rideg valóság,
S próbálok rájönni mi a valós ág,
Nem, nem repülők, s nem is zuhanok,
De az ágy mellé, igen, oda puffanok.

S már is menekülnék vissza, puha ágyba,
Hisz minden épp eszű ember oda vágyna,
De nem, a valóság jobban vonz éngem,
Hogy megtudjam, kedvesem üzent-e nékem.

Pislogó szemmel keresem eszközöm,
Meglelem,s közben még gyorsan át vetközöm,
Megnyitom, s azonnal elfog az izgalom,
S így indul mosollyal az én egyszerű napom.

/2012.09.20. 17:52, Buda/

Olcsó szivar

Egyszer csak megakadt a szemem rajta. A fények játéka azonban oly rútul lepett meg, hogy rögtön nyomát vesztettem.
Csak botorkáltam az erős dohányfüstben. Olyan vörösek voltak már a szemeim, hogy sokan füvesnek hihettek. Hála az istennek még hasonló gondolataim se voltak. Az összefüggéstelen fátylon való átjutás közepette, volt egy nagy ellenségem: az összefüggő tömeg.
Bár nem forgattam sokat a fejem, mégis rögtön három csoportba tudtam őket sorolni:

 A félénk és pancser. Ez az a típus, amelyik nem mer senkit megszólítani, csak iszik, néha ezt csoportosan teszik, s abban az esetben szidják az ellenkező nemet könnyű vérűségéért. Nem mintha ők maguk nem csupán egy alapos dugásra vágynának. Mindig azt ítéljük el, ami mélyen bennünk rejtőzik.

A szerencsés. Ő legtöbbször a párjával jön el, hogy megmutassa a szerelem erejét és hogy milyen gyorsan tudja elfogyasztani a másikat a táncparketten. Tulajdonképpen ők nem is mások gratulációját várják, vagy utat akarnának mutatni. Csupán totális önbizalomhiányban szenvednek. Amit a kapcsolatuk nem adhat meg, azt mások elismerésében, írigységében keresik.

 És végül, de nem utolsó sorban a két k, alias a köcsög és a kurva. Ez alább még két típusra bontható: a félénk és pancser evoluciós utódjára és a könnyűvérűekre. Igen, itt tisztavérüeket ne is keressünk. Szóval az előbbi csupán annyiban különbözik, hogy megfelelő mennyiségű alkohol hatására mászik szájról szájra, vagy épp teszi szét a lábát, ha más nem csak benedvesedik. A másik ezt csupán heccből teszi, élvezi a kapcsolati felelősség hiányát.

 Ahogy keresem, szép lassan elfog egy leginkább a hányingerre emlékeztető érzés. És vele egy időben egy kérdés talál helyet a fejemben: Vajon, ha látnák maguk kívülről, ők is rosszul lennének?
Vajon, ha mi látnánk magunkat kívülről, szánakoznánk? Vagy undorodnánk? És igen, a kósza gondolatok és a keresés közben szinte kint és bent is egy időben jutottam ide: egy tükör előtt állok.
Állok, és szép lassan felmérem, hogy én magam mi is vagyok. Egy kitaszított fajta vagyok, persze hogy egyedül mozgok a tömegben. Kitaszított, mert nekem még megvan ami nekik már nincs: a reményem.
A remény, hogy megtaláljam őt, akit ebben a füstös sötét krimóban mosolyogni láttam, minden ok nélkül.
Aki rám mosolygott.

 /2012. 07. 28-30., Buda/

Arcátlan igazság

Ecsettel vagy tollal, kezében minden ember,
Firkál vagy mázol, sokakat összegázol,
Egy érzés ficánkol, vén szívemben.

Ez a vadhús a mellben, dobban még gyorsan egyet,
Harcolni nem mer, letette rég a fegyvert,
Sorát ki állta, s a csatát rég nem áldja.

Csak békében lelé az örök otthont.
Fűben hempergé ki az össze gondot.
S puhán szívják ki minden szavát.

A természet fest fel egy újabb művet,
Gépek zúzzák szét a csodálat csendet,
Köröm hegyével fúrnak belénk.

Éhes gyomortól sajnálják most az étket,
A beteg-kövérbe tömik az összes vétket,
S végül minket is elnyelhet e lény.

Csak békében lelé az örök otthont.
Fűben hempergé ki az össze gondot.
S puhán szívják ki minden szavát.

Lehunyt szemmel, a csúcson állva,
Könnyű testűnkkel zuhanunk hátra,
S mégis arcunkon csak, mosoly ül.

Hisz zuhanva halni, mennyivel dicsőbb, mint
A földön kaparni, gyávaságot megvallni.
Inkább felállok, szorítsd kezem!

Csak békében lelé az örök otthont.
Fűben hempergé ki az össze gondot.
S puhán szívják ki minden szavát.

/2012. 07. 20. 2:52, Buda/

Kiáltás

Üvöltő népek üvöltik hevük,
Üvöltő szájjal üvöltik nevük.
Üvöltő embernek üvölt a váltás,
Üvöltő léte csak a süketnek áldás.
/2012.07.05. 22:50, Eger/

Posthumus fogantatás

Görbén sóhajtok a nehéz éjszakába,
A lámpafény a holdéval táncot rop,
Nagyot dobbantok egy könnyes pocsolyába,
Mely arcomra hangos mosolyt dob.

Lázasan pletykálnak a huncut falevelek,
Vakítón kacsint a fáradt neonlámpa,
Fehéren nevetve bolondként szeretek,
S remélem, rólam szól minden bolyhos álma.
/2012.07.05. 20:00, Füzesabony/

Élnivágyás

Nagyot haraptam mellé, s keserű lett nyelvem,
Lelkem mégis arra kért, csakis nagyot nyeljek.
Könnyem csordul, gyomrom kiált, mégis folytatom,
S a keserű, de édesd mosolyt le nem moshatom.
/2012.06.22. 08:52, Valahol Budapesten/

Deja vu - Üdv itthon

Éget valami, valami régi emlék,
Egy helyben álltam, most menni szeretnék,
Ismerősen cseng egy régen fütyült nóta,
Mint a milliószor papírra írt óda.

S a szavak egyszerre, mind rám merednek,
De csak egy hullik ki tollamból, az hogy "szeretlek".
Oly lágyan, oly puhán lengi be a papírt,
S lelkemnek meghozza a reménytelen gyógyírt.

Hisz maga a betegség valója a gyógyszer,
S nincs helyette semmilyen olcsó áru pótszer.
Beteget ez gyógyít, s újra meg betegít,
A boldogság szépen, lassacskán beterít.

S mosolyogva, lassan, örömmel dőlsz hátra,
Hisz ez lenne minden, boldog ember álma.
S mámorosan, részegen írom meg levelem:
"Üdvözöllek itthon, réglátott szerelem!"

/2012.06.19. 0:44, Budapest/

Szeretnék szeretve szeretni

Szeretnék szeretve szeretni,

Ölelni, csókolni, nevetni,

Becézni, hajadban turkálni,

Heverve kincsedben dúskálni.

Ok nélkül, indokul csókolni,

Ablakod tövében bókolni,

Sorok tengerében leírni,

Szívedbe magamat beírni.

Ébredted türelmetlen várni,

Mosolyod hajnalban meglátni,

Csókodat huncutul ellopni,

S ez életet örökre megszokni.

/2012.06.05. 23:27, Budapest/

Az a bizonyos varjú

Sötét volt. Nem is igazán értettem, hogy csöppentem ide, hiszen bárhol lehetnék, a Holdon, vagy a pokolban, egy vidámparkban, egy metróállomáson, a saját agyamban, akárhol, miért pont egy sablonos sötét szobában.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten, mivel mindenre számítottam, csak arra nem hogy vele találkozom.

- Hát itt kell lennem. – válaszolta kaján vigyorral az arcán.

- De te már nem vagy itt igazából, vége, érted? Vége! – üvöltöttem, miközben próbáltam befogni a füleim és lassan hátrálni kezdtem.

Ekkor megbotlottam és hanyatt esve az ágynak bevertem a fejem.

- Látod, ha én nem vagyok, csak össze-vissza töröd magad. – mondta még nagyobb mosollyal az arcán.

- Igen, de ha itt vagy, akkor meg te törsz össze-vissza. – mondtam miközben sajgó fejemet vakargattam.

- Igen, de mi a jobb, a száraz igazság, vagy az édes, és néha fájó kreált igazság?

- Ez nem igazság, ez csupán egy hamis valóság. Ez egy hazugság, érted?

Felém térdelt az ágyra. A mosolya szó szoros értelemben egyik fülétől a másikig tartott.

- Én itt leszek, akár akarod, akár nem. Egyszer talán eltűnök, de most itt a helyem. Ha azt akarod, hogy elmenjek, azért tenned kell! – majd egy édes, ugyanakkor vad csókot lopott tőlem.

 Ekkor hirtelen összerándultam. Az ágyamban voltam, a lábam a hideg földhöz ért. Minden másodpercet kihasznált. Minden átkozott másodpercet. Még órákig visszhangzott a fülemben a károgás.

/2012.06.15. 23:00, Budapest/