Mentamfevágy

Karom kitárom és közre zárom,
Ölelem, óvom én féltett álmom.
Bújik, karmol, harap, gyűlöl,
Belül csigamód titkosan öl.

Megrészegít a vágy s az állapot,
a józanész régen itt lakott,
de már rég tovább állt,
Helyére most a szív szállt.

Ópiumként füstöli az agyam,
Mégis boldogan hagyom magam.
Aztán elmúlik a láz, kiürül az ópiát,
S ott maradsz egyedül te és a világ.

Meredten bámulod a semmit,
S kínoz az elvonás is.
Nem vágysz másra, csak egyetlen körre.
Arra, ami az elébb tett tönkre.

/2014.04.04., Debrecen határa/