Világgá futnék veled, s világtalanná,
S mosolyod egy életre elég nékem,
Ha boldogságomat el nem altatná,
A magány mit szívemben érzek.
Csengő kacajodtól némul el a világ,
S megsüketülni én attól akarok.
A Földön nincs még egy ilyen virág,
Kiről minden éjszaka álmodok.
Mosolyod festi kékebbre az eget,
S űzi tova felhőknek nagy hadát,
Menny kis görbe kapuja, engedd
Nyugtatni lelkemnek dúvadát.
Édes csókod leghűsebb forrás,
Mit én egyre csak szomjazom.
Ölelésed a legszentebb áldás,
Nélküle úgy érzem megfagyom.
Illatod, mint lágy tavaszi szellő,
S mint mezei virágok éneke,
Ha elmémben él, a boldogság eljő,
E világon más nem is kell nekem.
S a szívem örökre kővé dermed,
S bár felejtné, az úgyis tovább fáj,
Nem másért: mert ismeri szerelmed,
Mert ez nem csupán egy kósza vágy.
Inkább kitépem, s eldobom messze,
Mintsem másnak akarni adhatom.
Nélküled érzem el vagyok veszve,
Nyugodtan többé nem alhatom.
/2015.06.01. 17:45, Debrecen/
