Frusztráló csend

Belehalok. Vagy nem tudom, mik ezek?

Nem fognak pontot a remegő kezek.

Könny nem feszül neki, lélek ki nem szakad,

Legfeljebb a hideg kőre pár csepp vér kifakad.

Erőltetett, ziláló, fuldokló a légzés,

Kegyetlen a reám kiszabott kivégzés,

Arcomon patakzik könny gyanánt a bánat,

S tisztára mossa a víz meggyötört orcámat.

S felkelvén a kőről magam elé nézek,

S az örök fájó múltból egy percet felidézek,

De nem történik semmi, szégyen és gyalázat,

Hogy lelkem teljesen, testem egy csöppet sem lázad.

S feltápászkodván, a hűvös falat érvén,

S a fájdalom rögvest a helyére térvén,

Meglátom a múltat, a jelent, s a jövőt,

A régit, az újat és az álomszövőt.

S érzem, hogy ez mind csupán a pillanat,

S ha nem vigyáz az ember, ez mint elszalad.

Becsüld az életet! Mentsd a jövendőnek!

Ad át szereteted az utánad jövőnek!

S ebben a pillanatban egy kristály csendülése,

A szűk kis cella padlójának zengő rezdülése,

A hideg kövön egy pontban forróságot oszt szét,

S szememből ez igaz könny a reménységért hulljék.

/2012. 03. 15. 23:10/

Látszat lepel

Tökéletes. Üres szó lenne tán?

Minden rosszat eltakaró félhomály?

Vagy talán a boldogság?

Örökké tartó jólét?

Vagy talán nem is létezik a tökéletesség?

Nincs boldogság, csupán a rossz lét?

Minden csak látszat, kárörvendő

Illúzió, gyalázat?

Nem, ez nem igaz, hazugság!

Hisz amiért oly sokan halnak meg

Nem lehet egyszerű gyermek játéka

Van tökéletesség, s az maga tökéletlen

S ettől oly csodás az ismeretlen.

Hisz minden boldogság, és csoda,

Amit az ember annak látni vél.

S romlás és fertő, amitől menekül.

S csakis az emberen múlik sorsa

Hogy övé lesz-e az élet sava s borsa.

/2012. 03.14. 15:13/

Jöjj

Várlak. Türelmetlen várlak.
S bár sok megpróbáltatáson vitt keresztül az élet,
S sokszor vetette szememre hiábavalóságát,
Én mégis várlak, senki mást, csak téged.
Téged ki visszhangommá válsz,
Mikor a távolba kiáltom: Szeretlek!
Ki mosolyt csal arcomra ha képe elmémben ég.
A világ előtt öltöznénk bohócnak,
s mégis mi nevetnénk azon, s ő sírna.
Vagy én ejtenék könnyeket ahányszor
Nélküled hajtanám párnámra fejem.
Ok nélkül csókolnál, s az ok maga lenne a cél,
Hogy szeress, s ez által e kettő összeér.
Virágot nem hoznék én, soha egy szálat sem,
Hisz minek is kérkednének kórók a világ csodája előtt,
Hisz oly szépet, mint te, úgysem találnék sose.

/2012.03.14. 02:10/

Víz áztatta lábnyom

Elvesztettem minden hitem ebben a nyomorult világban,

Életem gazdag már, értékben nem, hibákban.

S zuhanva hátrafelé, süllyedve a mélybe,

Nem találsz senkit aki hátráltatna téged.

Nem találsz senkit, ki kezét nyújtná feléd,

Nem találsz, ki saját örömét tenné eléd.

Eltűnsz, de néha még megszólal a csengő,

De akkor sem te, csak erőd a kellendő.

Ha már elég, elnémulsz a visszzengő szóban,

Eltűnsz, mint a könnyűcsepp a megfáradt hóban.

Álomvilágban élsz, kelj fel hát tövisből rakott ágyból,

Nyisd ki szemed, nehéz, bágyadtság oldott vágytól,

Még ha az igaz fény bántja is szemedet,

Nyisd hát ki, s emeld az ég felé kezedet.

/ 2012.03.09 15:18/

Negyed, ember, öltő

Huszonkét éves lettem én, hiába.

Hiába üvöltök némán e csendtől zengő világban.

De minek a száj, ha süket a fül,

S a süketség a némának csak fájdalmat szül?

Minek a szem, ha látni is félek?

Ha cellám falától nem is láthatok szépet?

Világ! Isten! Sikítsatok, kérlek!

Pusztítsátok el ezt a csodás rémséget!

Vájjátok ki szemem! Had halljam mesében,

Attól ki látott már szépet életében.

Nyissátok meg fülem, s szájam, had halljam, s kiáltsam,

Hogy léteznek még csodák ebben az átkozott világban.

Tépjétek ki lelkem, különben én teszem azt!

S ne vegyétek zokon ezt a pár kedves panaszt.

Köpjetek hát szembe, vérrel kevert nyállal,

S nyíljon meg így szemem ebben a sötét világban.

/2012.03.04. 15:49/