Belehalok. Vagy nem tudom, mik ezek?
Nem fognak pontot a remegő kezek.
Könny nem feszül neki, lélek ki nem szakad,
Legfeljebb a hideg kőre pár csepp vér kifakad.
Erőltetett, ziláló, fuldokló a légzés,
Kegyetlen a reám kiszabott kivégzés,
Arcomon patakzik könny gyanánt a bánat,
S tisztára mossa a víz meggyötört orcámat.
S felkelvén a kőről magam elé nézek,
S az örök fájó múltból egy percet felidézek,
De nem történik semmi, szégyen és gyalázat,
Hogy lelkem teljesen, testem egy csöppet sem lázad.
S feltápászkodván, a hűvös falat érvén,
S a fájdalom rögvest a helyére térvén,
Meglátom a múltat, a jelent, s a jövőt,
A régit, az újat és az álomszövőt.
S érzem, hogy ez mind csupán a pillanat,
S ha nem vigyáz az ember, ez mint elszalad.
Becsüld az életet! Mentsd a jövendőnek!
Ad át szereteted az utánad jövőnek!
S ebben a pillanatban egy kristály csendülése,
A szűk kis cella padlójának zengő rezdülése,
A hideg kövön egy pontban forróságot oszt szét,
S szememből ez igaz könny a reménységért hulljék.
/2012. 03. 15. 23:10/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése