Az a bizonyos varjú

Sötét volt. Nem is igazán értettem, hogy csöppentem ide, hiszen bárhol lehetnék, a Holdon, vagy a pokolban, egy vidámparkban, egy metróállomáson, a saját agyamban, akárhol, miért pont egy sablonos sötét szobában.

- Te mit keresel itt? – kérdeztem meglepetten, mivel mindenre számítottam, csak arra nem hogy vele találkozom.

- Hát itt kell lennem. – válaszolta kaján vigyorral az arcán.

- De te már nem vagy itt igazából, vége, érted? Vége! – üvöltöttem, miközben próbáltam befogni a füleim és lassan hátrálni kezdtem.

Ekkor megbotlottam és hanyatt esve az ágynak bevertem a fejem.

- Látod, ha én nem vagyok, csak össze-vissza töröd magad. – mondta még nagyobb mosollyal az arcán.

- Igen, de ha itt vagy, akkor meg te törsz össze-vissza. – mondtam miközben sajgó fejemet vakargattam.

- Igen, de mi a jobb, a száraz igazság, vagy az édes, és néha fájó kreált igazság?

- Ez nem igazság, ez csupán egy hamis valóság. Ez egy hazugság, érted?

Felém térdelt az ágyra. A mosolya szó szoros értelemben egyik fülétől a másikig tartott.

- Én itt leszek, akár akarod, akár nem. Egyszer talán eltűnök, de most itt a helyem. Ha azt akarod, hogy elmenjek, azért tenned kell! – majd egy édes, ugyanakkor vad csókot lopott tőlem.

 Ekkor hirtelen összerándultam. Az ágyamban voltam, a lábam a hideg földhöz ért. Minden másodpercet kihasznált. Minden átkozott másodpercet. Még órákig visszhangzott a fülemben a károgás.

/2012.06.15. 23:00, Budapest/