Egy magányos lélek végakarata (孤独な精神の意志)

Drága, lelkem egyetlen igazi társa.
Ha soraimat olvasod, biztos lehetsz benne,
Igen, a végzet utolért. Bár nem ismersz,
Hisz, hogyan is ismerhetnél,
Akkor végrendeletre se kellene papír.
Remélem, fájdalmad hamar elillan,
S az életben is tovább tudsz haladni nélkülem.
Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon kerestelek,
Csak hát, így lett vége idő híján.
A szerelmes tekintetem arra a férfira hagyom,
Ki meglátja belsőd szépségét is, s nem csak a külsőnek hódol.
Óvó ölelésemet arra hagyományozom,
Ki képes megvédeni minden bajtól, fájdalomtól.
Szerető csókjaim arra a férfira hagyom,
Ki nem restell a világ végére menni a legszebb rózsáért,
Hogy azt ébredésed előtt elhozza néked.
Örök életre szóló eskümet arra hagyom,
Ki nem fél eléd térdelni, s életét egy életen át veled megosztani.
Szerelemem, kívánok neked hosszú, de leginkább boldog életet,
S, hogy ne hagy kárba veszni az igazi értékeket!

2012. 01. 27.  0:23

Vége

Vége... vége...
Sokan vágják hozzám a tényt,
Hogy a tőled szabadulást nem másért,
Csak azért kívánom akadályozni,
Mert rögtön elfog a rettegés
Amint felismerem, hogy itt az egyedüllét.
De ez oly buta gondolat, minthogy
A madár is azért löki ki fészkéből koros fiókáját,
Hogy szabaduljék az éhenkórásztól,
Hiszen a fióka számára a legfontosabb.
S így én sem a magány mardosó fogaitól,
Mindinkább attól félek, hogy elveszítlek téged.
Mert inkább 1000 év magány, megbéklyózva,
Mint egy perc nélküled, mely egy örökké valóság.
Hiszen az ember olyan önző lény...
Akit szeret azt nem engedi,
Mert ami egyszer vele összeforrt
Az hozzá tartozik, s elválasztani tőle
Csakis fájdalommal lehet.
Te hiányoznál, nem az együttlét.

/2012.01.22. 13:10/

Neked csak neked

Segítség nélkül kimondani oly nehéz
Zümmögnék mint méh, s édes vagy mint a méz,
Epedek utánad, csak te jársz fejemben,
Remegek, oly jó, ki nincs is még kezemben.
Eme érzés, mi most elfogott olyan jó
Teli gyomrom forog, benne sok pillangó,
Lelkem mindig ujjong, amikor csak látlak,
Ebben a percben is türelmetlen várlak.
Kedves, édes, csengő, mosolygó kis hangod,
Oh ha tudnád mennyire imádom e „son”-ot.
Remegve várom már mikor velem leszel,
Szívem duplán dobog, s eszemből elveszel,
Izgatott lelkemhez sokat hozzá teszel.

/2011. 05. 10./

Téli táj

Esik a hó, milyen furcsa is talán,
Hogy számomra maga az élet ilyenkor a táj,
Hisz minden hópihe, akár egy emlék.
Mikor olyan tiszta, oly csodás,
Mást se szeretnénk csakhogy hulljon örökké,
De egyszer minden hópihe földet ér.
Földet ér, s megolvadva latyakká válik,
Olyanná amitől az ember csak szabadulna,
Behinti sóval, nehogy veszélyes jéggé váljon,
De ezzel is csak annyit ér el,
Hogy piszokként a lakásába fészkel.
De van olyan is, mely a többi szép hópihével,
Rakásba gyűlve egybe olvadva,
Szemet gyönyörködtető fehérbe öltözteti a tájat.
Golyót gyúrva, nevetve,
Társát beteríti vele az ember,
S a eldőlve a nagy fehérségben,
Kuncogva fürdetik egymást.
S ha elmúlik a tél, a kép csodaként
Az ember szívében tovább él.

Madárkám - A pacsirta levele egy fecskelányhoz

Oly furcsa ez, mégis oly csodás,
Várlak téged mint a mezei pacsirta,
Fészkünkhöz én elhoznám a legtökéletesebb ágat,
A mezőről a legszebb virágszálat,
A legtáplálóbb eleséget,
A legtisztább vizű forrás vízét,
Méhek kaptárjának legédesebb nektárját,
S óvnálak én minden rossztól,
Vadásztól és ragadozótól
Irigy madarak csőrétől,
Minden nemű nélkülözéstől,
Betegségben ápolnám szárnyad,
Én mindenemet neked adnám,
Veled járnék ki vadászni,
Hűs szellőben magasban szárnyalni,
Hozzád borzolva bújnék este,
S csicseregve ébresztnélek hajnalt,
Legyőznénk együtt minden akadályt,
Óh te áldott, imádott fecske leány.

A szerelemről

"...ez az egy érzelem az amire jövőt lehet építeni, de a mának kell megélni..."

/Molnár Bence/

A lélek és az elme

-    Olyan furcsa érzés ez…
-    Miért? Hiszen anno is ezt érezted.
-    Igen, tudom, de ez teljesen más, ez valami megfoghatatlan…
-    …ilyet még soha sem éreztem…
-    Honnan tudtad, hogy ezt akarom mondani?
-    Legutóbb is ezt mondtad…
-    Igen, de…
-    De, de, de… folyton csak de… hát mikor fogod megérteni?
-    Nem, elég, mikor fogod te megérteni? Ez valami teljesen más. Igen tudom az is, illetve, ő is különleges volt, de nem így.
-    Hát, hogy, fejtsd csak ki nekem légy oly kedves…
-    Hát tudod, az mikor felkelsz és csinálod a reggeli rutint és egy pillanatra megállsz és mosolyogva fürdesz a napsütésben, mert tudod, hogy nem, de mégis megérthetted őt, még akkor is, ha csak egy álom volt. Mikor kiterveled mindig előre, elejétől a végéig, a-b-c változatban, hogy mit fogsz mondani, felkészülve az esetleges kimenetelekre; mégis mikor odajutsz, hogy végre beszélhetsz vele, csak makogsz, nem jut semmi se az eszedben, mert csak ő jár benne. Mikor elhatározod, hogy igen, a szemébe fogsz nézni, és eldugod mélyen magadban a kis titkodat, és mégis akárhányszor kettesben maradtok, csak a földet vagy valami távoli tárgyat bámulsz, mert félsz, hogy belepirulsz a tekintetébe, mert félsz, félsz a felismeréstől. Mikor komolyan, és határozottan kíséred, de mikor egyedül maradsz boldog vagy és táncolsz, táncolsz és énekelsz. Mikor megöleled, és gondolatban nem tudod többé elengedni, mikor érzed az illatát, a tapintását, a…
-    Hajjaj…
-    Mi… mi az?!
-    Semmi, csak annyi barátom, hogy megtört a burok…
-    …de hiszen az már régen megtört. Le is hullott a sziklaburok teljes egészében.
-    Igen, így van, viszonyt, a nyers teret, amelyet annyira féltettél betöltötte egy érzés. Egy új érzés, amit valaki iránt táplálsz. Emlékszel, hogy fájt mikor a régieket kivágtad magadból, kivágtad magadból ugyan azzal a tőrrel, amit beléd döfött...
-    Igen, emlékszem, de azok a sebek már begyógyultak, és új, érzelemmentes tér töltötte ki a helyüket.
-    Hát barátom, az már épp annyira nem érzelemmentes, mint az én testemben az értelem nem értelemmentes.
-    Most mit csináljak?
-    Hogy mit csinálj? Hát két út van előtted. A megadás útja, vagy a megválás útja. A megadás útja egyszerű: megadod magad az érzelemnek, fürdőzöl benne.
Ezen belül van két út: viszonzást remélve kiadod magadból azt, s vagy beteljesedik, vagy nem, de akkor még ott a megválás útja, vagy magadban tartod, de akkor életed végéig kísérteni fog a beteljesülés hiánya, a sok „miért”, „hogyan” és „mi lett volna”.
Ha viszont a megválás útjára lépsz, ami keserves, magadnak kell a saját tőrödbe dőlnöd, és megszabadulnod az érzéstől, és ebben senki, de senki nem segíthet rajtad.
-    Azt hiszem, tudom, mit kell tennem… köszönöm, hogy segítettél barátom.
-     Ugyan, ugyan, hiszem mivé lennél te nélkülem, te…





2012.01.10. 18:45