A lélek és az elme

-    Olyan furcsa érzés ez…
-    Miért? Hiszen anno is ezt érezted.
-    Igen, tudom, de ez teljesen más, ez valami megfoghatatlan…
-    …ilyet még soha sem éreztem…
-    Honnan tudtad, hogy ezt akarom mondani?
-    Legutóbb is ezt mondtad…
-    Igen, de…
-    De, de, de… folyton csak de… hát mikor fogod megérteni?
-    Nem, elég, mikor fogod te megérteni? Ez valami teljesen más. Igen tudom az is, illetve, ő is különleges volt, de nem így.
-    Hát, hogy, fejtsd csak ki nekem légy oly kedves…
-    Hát tudod, az mikor felkelsz és csinálod a reggeli rutint és egy pillanatra megállsz és mosolyogva fürdesz a napsütésben, mert tudod, hogy nem, de mégis megérthetted őt, még akkor is, ha csak egy álom volt. Mikor kiterveled mindig előre, elejétől a végéig, a-b-c változatban, hogy mit fogsz mondani, felkészülve az esetleges kimenetelekre; mégis mikor odajutsz, hogy végre beszélhetsz vele, csak makogsz, nem jut semmi se az eszedben, mert csak ő jár benne. Mikor elhatározod, hogy igen, a szemébe fogsz nézni, és eldugod mélyen magadban a kis titkodat, és mégis akárhányszor kettesben maradtok, csak a földet vagy valami távoli tárgyat bámulsz, mert félsz, hogy belepirulsz a tekintetébe, mert félsz, félsz a felismeréstől. Mikor komolyan, és határozottan kíséred, de mikor egyedül maradsz boldog vagy és táncolsz, táncolsz és énekelsz. Mikor megöleled, és gondolatban nem tudod többé elengedni, mikor érzed az illatát, a tapintását, a…
-    Hajjaj…
-    Mi… mi az?!
-    Semmi, csak annyi barátom, hogy megtört a burok…
-    …de hiszen az már régen megtört. Le is hullott a sziklaburok teljes egészében.
-    Igen, így van, viszonyt, a nyers teret, amelyet annyira féltettél betöltötte egy érzés. Egy új érzés, amit valaki iránt táplálsz. Emlékszel, hogy fájt mikor a régieket kivágtad magadból, kivágtad magadból ugyan azzal a tőrrel, amit beléd döfött...
-    Igen, emlékszem, de azok a sebek már begyógyultak, és új, érzelemmentes tér töltötte ki a helyüket.
-    Hát barátom, az már épp annyira nem érzelemmentes, mint az én testemben az értelem nem értelemmentes.
-    Most mit csináljak?
-    Hogy mit csinálj? Hát két út van előtted. A megadás útja, vagy a megválás útja. A megadás útja egyszerű: megadod magad az érzelemnek, fürdőzöl benne.
Ezen belül van két út: viszonzást remélve kiadod magadból azt, s vagy beteljesedik, vagy nem, de akkor még ott a megválás útja, vagy magadban tartod, de akkor életed végéig kísérteni fog a beteljesülés hiánya, a sok „miért”, „hogyan” és „mi lett volna”.
Ha viszont a megválás útjára lépsz, ami keserves, magadnak kell a saját tőrödbe dőlnöd, és megszabadulnod az érzéstől, és ebben senki, de senki nem segíthet rajtad.
-    Azt hiszem, tudom, mit kell tennem… köszönöm, hogy segítettél barátom.
-     Ugyan, ugyan, hiszem mivé lennél te nélkülem, te…





2012.01.10. 18:45