Téli táj

Esik a hó, milyen furcsa is talán,
Hogy számomra maga az élet ilyenkor a táj,
Hisz minden hópihe, akár egy emlék.
Mikor olyan tiszta, oly csodás,
Mást se szeretnénk csakhogy hulljon örökké,
De egyszer minden hópihe földet ér.
Földet ér, s megolvadva latyakká válik,
Olyanná amitől az ember csak szabadulna,
Behinti sóval, nehogy veszélyes jéggé váljon,
De ezzel is csak annyit ér el,
Hogy piszokként a lakásába fészkel.
De van olyan is, mely a többi szép hópihével,
Rakásba gyűlve egybe olvadva,
Szemet gyönyörködtető fehérbe öltözteti a tájat.
Golyót gyúrva, nevetve,
Társát beteríti vele az ember,
S a eldőlve a nagy fehérségben,
Kuncogva fürdetik egymást.
S ha elmúlik a tél, a kép csodaként
Az ember szívében tovább él.