Gyáva hóhér

Saját reményednek, te vagy az őre,

Ha feladod, nem hibáztathatsz mást.

Tiéd lesz a belé döfött gyilkos tőre,

S gyilkost a tükörben így meglásd.

/2012.05.28. 22:48/

Papír hold

Kinyílt alattam a mély,

S elnyelt a sötét éj,

Zuhanok szüntelen,

Vár rám a végtelen.

Csak karra vágyom,

Mi felhúz, ez álmom,

De nem nyúl már,

Rám senki nem vár.

De majd egy napon,

Mikor végleg feladom,

Eljön valamiért,

S megment magamért.

Addig is zuhanok,

Nem látnak angyalok,

Mosollyal arcomon,

Várlak harcomon.

/2012.05.27 23:30/

Kései Randevú

Áramlik a levegő, zilálva szalad,

Ki és be, közben majd elapad,

Görcsös csomó csomót köt magára,

S a folyó is végre rádagad a gátra.

Az izom elernyed, miután megfeszül,

A felhevült test is szép lassan kihűl,

Sötétben nem láthatsz, s én ezt meg is értem,

S mégis a homályban létemet megérzed.

Keringőt kopognak a fáradt utcakövek,

S halkan muzsikálnak a rozsdás ereszcsövek,

A szív duplán dobban, el ne halassza hát,

Az örökké bennem égő nem létező mát.

Test a testbe olvad, szinte egyé válik,

S körülötte a világ lassan széjjelmállik,

Puha és puha, édes és sós játszik,

S az élet egy pillanatra boldognak is látszik.

De már is vége, az idő nem áll soha,

S a lét hiába rendel kettőt ugyan oda,

Meleg keserűség árasztja a szemet,

Mert túlcsordul az, mi fullasztja a lelket.

/2012.05.27. 16:59/

Létbizonytalanság

Az alábbiakban olvasható sorok egy álmom szüleménye. Saját felelősségre!

Nem a halál, a vég, az elmúlás fáj; hanem az élet.
Süllyedek. A súly a lábamon minden másodpercet követően egyre görcsösebben kapaszkodik belém. Hogy hogyan kerültem ide az már nem lényeges. Most itt vagyok. Egyre mélyebben. Az elmúlt fél perc arról a küzdelemről szólt, hogy kiszabadítsam megbilincselt végtagom, de ahogy az idő telik, úgy fogy az oxigénem is, és úgy változnak a gondolataim. Ez is biztosan a kémia, de lehet, hogy túlbonyolítom még most is a dolgokat.
Az előbb még azért aggódtam, hogy meg fogok halni, hogy élni akarok, hogy az élet, az élet, az élet… Mit is ér az életem?
Egy milliót? Tíz milliót? Ezret? Nem, ez csak egy naiv ember gondolata, aki azzal az általános véleménnyel jön elő, hogy „az emberi élet felbecsülhetetlen értékű”. Istenem, mekkora baromság ez. Az életem egy fabatkát sem ér. Merülök és megint csak a pénz jár az agyamban, igaz? Nem, ez kivételesen nem ezért jutott eszembe.
És megint változnak a gondolatok. Már nem én vagyok a kérdés. Ki fogja őt meg védeni? Ki fogja megölelni, megcsókolni? Ki fogja megmondani neki, hogy szeretem? Most is lehet, hogy veszélyben van, és én csak merülök, és nem teszek ellene semmit.
Elfogyott a maradék oxigénem is. Az agyam most már a színtiszta széndioxidot kapja vissza, már amennyi még véremben van. De nem csak ezért kezdek elernyedni. A lét olyan nehéz, olyan kényelmetlen dolog. Folyton megtalálni az egyensúlyt. Most mintha kissé megpihentem volna. Igen, ez határozottan kellemesebb, csak hátradőlni és süllyedni.
Mégis nyugtalan vagyok. Miatta. Senki más miatt. Ha én nem leszek mi lesz vele?
Erős lesz, tudom. Nyugtatom magam. Az élete része voltam. Ha velem meg volt, nélkülem is meglesz. Hiszem igazából ő volt az, aki adott és nem én. Igen.
Az arcomra elégedett mosoly ül ki. Még mindig nem értem le a fenékre. Behunyom a szemem, engedem, hogy a hullámzás lóbáljon, ahogy szép lassan elnyel a mély.
Egyre tágul a fény körülöttem és a hideg szertefoszlik. Semmi sem fáj. Minden egyre kellemesebb. Én mégis próbálok kapaszkodni ebbe a kellemetlen, émelygő, égő érzésbe. Ezt érzem. A hiányt, az, hogy el kell engednem. De nem lesz semmi baj. Eszembe jut az utolsó közös pillanatunk, ahogy átölel és csókot nyom a homlokomra. Nem lesz semmi baj.
És ekkor elhagyja lelkem egyre csak süllyedő testem.
Az emberek nem a haláltól félnek, már tudom. Az emberek az élettől félnek megválni.

/2012.05.25. 14:10/

Szeretlek.

Hogy mi a szerelem?
Csupán egy érzelem.
Izgalommal dőlsz a késbe,
S mosolyogva vérzel el.

/2012.05.24. 21:00/

Boldogság keresés

Jöjj édes angyal, dúdold még dalodat,
Had éljem énekedre régen várt álmomat.
Old el bilincseim, simítsd meg arcomat,
Idd ki könnyeimet, s vidd el bánatomat.
Érintsd meg sebeim, ölelj át szorosan,
S mond el kérlek miért érzem maga ily korosan.
Miért üres a kemence mellkasom tövében?
Miért nem lelek szépet a világmindenségben?
S miért hiányzik valami, hiába az áldás,
Helyemen úgy érzem rég érik már a váltás.
Angyal, miért van ez, mond, válaszolj már kérlek!
S eltűnik az kit most már csak látomásnak vélek.
Egyedül maradok, más vágányon andalog,
Szeretőm, mátkám, az én magányos angyalom.

/2012.05.24. 01:05/

Árny

Egy hiba, amit érzek, egy rég le nem írt ima,
Hogy a világ kerek, számomra mégis sima,
Hamis a zongora, s néma a csend,
Ha nincs az a hang ami vele együtt cseng.

Száraz a kenyér, íztelen a bor,
S a méhek édes nektárja is akár csak a por,
Színtelen a mező, illattalan a rét,
Semmit nem ér ez az érzék nélküli  lét.

Üres a szó, mert nincs ki meghallaná.
Nincs, nem is lesz többé aki megvallaná,
Üres a kihűlt test, zord és fagyos az ágy,
Kihűlt minden lángtenger táplálta  forró vágy,

Csak  egy csepp, csak egy emlék ami még él vele,
Mit magával ragad hűs tavaszi éj szele.

/2012.05.18. 02:00/

Az érzés felerősítője: http://www.youtube.com/watch?v=TiiJBNMiAG0

Savanyú nektár - Megint tizenhárom

Boldogság. Oly hívogató kincs,

Sokaknak nélküle élete nincs.

Csábító, édesded gyümölcs talán.

Mely az emberre türelmetlen vár.

Talán az, s két kézzel nyúlunk feléje,

S nem fontolva, gyorsan harapunk beléje.

S fanyar undort hoz a hirtelen jött kedv ár,

Mert sokszor -  mint most is -  savanyú a nektár.

Nincsen még szezonja, nincs szürete ennek,

Nincs még itt ideje a felhőtlen jókedvnek,

De amilyen balga az, eldobja, s elhagyja,

S hiszi, hogy a gyümölcsnek, nincs többé holnapja.

/2012.05.13. 22:30/

Csak egy álom

Az alábbiakban olvasható kisnovella egy álmom szüleménye. Érzelmileg felkavaró részeket tartalmazhat, csak ennek tudatában olvasd el!

- Csak nem be akarsz nősülni a családunkba? – kérdezte kissé hideg tekintettel, kezét csókra nyújtva az öreg madame.

- Nem mintha erről volna szó – mondtam kissé elpirulva, s rögtön eleget is tettem a felkérésnek.

Ekkor azonban a madame elkapta az állam s a fejem kissé feljebb emelte.

- Ide kell, és nem kötelező ténylegesen csókot adni a kézre, hát még ezt sem tudja?

- Bocsásson meg asszonyom, de tudja, polgári családból származom.

Végig mérte szmokingomat, majd rám nézett és halkan kuncogva azt mondta:

- Milyen kedves, te aztán tényleg szeretheted az unokám, ha ennyire hajbókolsz. – majd a mosoly az arcára ült, és nem is akart láthatóan távozni.

Ekkor a konferansz átvezényelt minket a tetőtéri nagy, üvegterembe, hogy végre elkezdődhessen az előadás. Az odavezető út elég ijesztő volt,főleg egy tériszonyos számára:

Le lehetett látni teljesen a tizenhárom emelet magas épület bejáratáig, a mellettünk lévő korlátot sem épp magasnak és biztonságosnak neveztem volna.  Mindezt csak tetézte az, hogy szakadt az eső.

Mikor a harmadik lépcsősoron és erkélyen túl voltunk, akkor értünk az üvegterembe. Gyönyörűen megépített terem volt, aki tervezte, látszott, hogy értett a munkájához. A tetőn át – gondoltam, mivel még nappal volt – bizonyosan gyönyörű lehet a csillagos ég.

Én helyet foglaltam az egyik unoka mellett, az apukától és az anyukától távolabb. A madame rám mosolygott, akárhányszor csak a lány felé tévedt a tekintetem.

A családom tőlem jobbra, valamivel előrébb ült, mégis tökéletesen szemmel tudtam tartani őket, és a beszélgetéseikből is egy-két részletet hallottam.

Öcsém jött az ajtó felől. Épp a helyét próbálta elfoglalni, mikor apám ránézett és azt kérdezte:

- A kulcsok ugye nálad vannak?

Öcsém kissé sápadtan nézett apámra.

- De hát te zártad be a kocsit, nem?

Apám felpattant a székéről és őrült tempóval futásnak eredt. Minden szem rászegeződött – mivel a párbeszédet csak egy marék ember hallhatta – és kíváncsian fürkészte, hogy vajon mi lehet egy ilyen pedáns eseményen egy ennyire eszeveszett rohanás oka.

 Apám úgy rohant, mint még soha. Ügyesen vette az első lépcsőfordulót és cikázott át az első erkélyen. Ekkor dobbantott egyet, hogy nehogy megakadjon az egyik lépcsőben a lába.

Az idő lelassult. A szívembe mintha szép lassan ezer tűt szúrtak volna bele úgy öntött el a fájdalomra emlékeztető érzés, pedig az egész nem lehetett több pár századmásodpercnél. Az élet máshogy gondolta a dolgokat. Ahogy földet ért a dobbantásból, megcsúszott a lába és átesett a korláton.

Üvöltve, kikelve magamból ugrottam fel a helyemről, ám hárman hirtelen le is fogtak. A könnyeim patakokban folytak és tovább üvöltöttem. Összeszorítottam a fogaimat, és teljes erőmmel rontottam neki az engem jóindulatból feltartóztató seregnek. Mindegyikőjüket felborítottam.

Le se néztem a korlátról, nem álltam meg egy pillanatra se, hogy meggyőződjek róla ténylegesen mi történt. Talán titkon abban bíztam, hogy apám oda lenn vár mosolyogva azzal a hírrel, hogy kulcs a zsebében volt, nincs semmi baj. Vagy talán, hogy pár emelettel lentebb szembejön velem, miközben leporolja magát mivel az egyik erkélyre vagy valami tárgyra esve begurult az egyik emeletre.

A liftet se vártam meg, pedig ezekben a liftekben gyors sőt, még vész üzemmód is van. Nem is volt szükség rá, a liftnél kétszer gyorsabban szeltem az emeleteket. A földszintre érve, zilálva, levegőért kapkodva feltéptem az ajtót, a könnyektől vérben úszó szememmel végig pásztáztam a környéket és akkor megpillantottam. Megpillantottam azt a látványt, amire csak azért nem gondoltam, mert nem mertem.

- Apa? – kérdeztem halk, erőtlen, elcsukló hangon.

Szótlanul odarohantam, letérdeltem mellé és a karjaimba vettem. A karjaimba vettem apám élettelen, összetört, véres testét. Olyan volt, mint aki éppen csak lepihent egy pillanatra. Mint aki lement, hogy megnézze a kocsit, és annyira elfáradt a sok futásban, hogy egy pillanatra ledőlt.  Lecsuktam teljesen megfáradt szemeit, szorosan átöleltem, majd zokogva ráborultam.

/ 2012.05.08. éjjele/