Ki és be, közben majd elapad,
Görcsös csomó csomót köt magára,
S a folyó is végre rádagad a gátra.
Az izom elernyed, miután megfeszül,
A felhevült test is szép lassan kihűl,
Sötétben nem láthatsz, s én ezt meg is értem,
S mégis a homályban létemet megérzed.
Keringőt kopognak a fáradt utcakövek,
S halkan muzsikálnak a rozsdás ereszcsövek,
A szív duplán dobban, el ne halassza hát,
Az örökké bennem égő nem létező mát.
Test a testbe olvad, szinte egyé válik,
S körülötte a világ lassan széjjelmállik,
Puha és puha, édes és sós játszik,
S az élet egy pillanatra boldognak is látszik.
De már is vége, az idő nem áll soha,
S a lét hiába rendel kettőt ugyan oda,
Meleg keserűség árasztja a szemet,
Mert túlcsordul az, mi fullasztja a lelket.
/2012.05.27. 16:59/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése