Létbizonytalanság

Az alábbiakban olvasható sorok egy álmom szüleménye. Saját felelősségre!

Nem a halál, a vég, az elmúlás fáj; hanem az élet.
Süllyedek. A súly a lábamon minden másodpercet követően egyre görcsösebben kapaszkodik belém. Hogy hogyan kerültem ide az már nem lényeges. Most itt vagyok. Egyre mélyebben. Az elmúlt fél perc arról a küzdelemről szólt, hogy kiszabadítsam megbilincselt végtagom, de ahogy az idő telik, úgy fogy az oxigénem is, és úgy változnak a gondolataim. Ez is biztosan a kémia, de lehet, hogy túlbonyolítom még most is a dolgokat.
Az előbb még azért aggódtam, hogy meg fogok halni, hogy élni akarok, hogy az élet, az élet, az élet… Mit is ér az életem?
Egy milliót? Tíz milliót? Ezret? Nem, ez csak egy naiv ember gondolata, aki azzal az általános véleménnyel jön elő, hogy „az emberi élet felbecsülhetetlen értékű”. Istenem, mekkora baromság ez. Az életem egy fabatkát sem ér. Merülök és megint csak a pénz jár az agyamban, igaz? Nem, ez kivételesen nem ezért jutott eszembe.
És megint változnak a gondolatok. Már nem én vagyok a kérdés. Ki fogja őt meg védeni? Ki fogja megölelni, megcsókolni? Ki fogja megmondani neki, hogy szeretem? Most is lehet, hogy veszélyben van, és én csak merülök, és nem teszek ellene semmit.
Elfogyott a maradék oxigénem is. Az agyam most már a színtiszta széndioxidot kapja vissza, már amennyi még véremben van. De nem csak ezért kezdek elernyedni. A lét olyan nehéz, olyan kényelmetlen dolog. Folyton megtalálni az egyensúlyt. Most mintha kissé megpihentem volna. Igen, ez határozottan kellemesebb, csak hátradőlni és süllyedni.
Mégis nyugtalan vagyok. Miatta. Senki más miatt. Ha én nem leszek mi lesz vele?
Erős lesz, tudom. Nyugtatom magam. Az élete része voltam. Ha velem meg volt, nélkülem is meglesz. Hiszem igazából ő volt az, aki adott és nem én. Igen.
Az arcomra elégedett mosoly ül ki. Még mindig nem értem le a fenékre. Behunyom a szemem, engedem, hogy a hullámzás lóbáljon, ahogy szép lassan elnyel a mély.
Egyre tágul a fény körülöttem és a hideg szertefoszlik. Semmi sem fáj. Minden egyre kellemesebb. Én mégis próbálok kapaszkodni ebbe a kellemetlen, émelygő, égő érzésbe. Ezt érzem. A hiányt, az, hogy el kell engednem. De nem lesz semmi baj. Eszembe jut az utolsó közös pillanatunk, ahogy átölel és csókot nyom a homlokomra. Nem lesz semmi baj.
És ekkor elhagyja lelkem egyre csak süllyedő testem.
Az emberek nem a haláltól félnek, már tudom. Az emberek az élettől félnek megválni.

/2012.05.25. 14:10/