Az első...

Gondolata, képe elmédben kiráz,
Mint mikor hideg fuvallat fut rajtad keresztül,
S olyan, mintha belülről csiklandozna száz kis tündér,
És elönt az a kellemes melegség,
Lassan mélyeket lélegzel,
És elégedetlen sóhajtassz nagyokat,
S mikor elé kerülsz, mikor lehull a képzelet leple,
Mikor azt érzed, hogy utolért a végzeted,
Remegő testtel, lélegzetvisszafojt vársz,
S nézni se mersz, mégis cselekszel,
Akkor hal meg a világ.
Minden megáll, elhalkul, megszűnik,
Még a tündérek is, akik izgatottan repkedtek azután,
És te magad is meghalsz.
Elönt a bágyadság, mint ízes nektár,
Melyeket a pincékben tárolnak,
Az istenek pincéjében.
Majd hirtelen minden visszatér,
A fények, a hangok, az érzékek,
Csak egyetlen távozik, az a melegség.
Akkor vágyakozol csak igazán percről percre,
hogy újra meghalhass ebben a csodában.