Az első...

Gondolata, képe elmédben kiráz,
Mint mikor hideg fuvallat fut rajtad keresztül,
S olyan, mintha belülről csiklandozna száz kis tündér,
És elönt az a kellemes melegség,
Lassan mélyeket lélegzel,
És elégedetlen sóhajtassz nagyokat,
S mikor elé kerülsz, mikor lehull a képzelet leple,
Mikor azt érzed, hogy utolért a végzeted,
Remegő testtel, lélegzetvisszafojt vársz,
S nézni se mersz, mégis cselekszel,
Akkor hal meg a világ.
Minden megáll, elhalkul, megszűnik,
Még a tündérek is, akik izgatottan repkedtek azután,
És te magad is meghalsz.
Elönt a bágyadság, mint ízes nektár,
Melyeket a pincékben tárolnak,
Az istenek pincéjében.
Majd hirtelen minden visszatér,
A fények, a hangok, az érzékek,
Csak egyetlen távozik, az a melegség.
Akkor vágyakozol csak igazán percről percre,
hogy újra meghalhass ebben a csodában.

Hideg, téli este

Hideg az ablaküveg melyen bámulok tova,
Csupán egy újabb útonálló, semmi több,
Egy újabb őr, mely csak láttat a világból,
De  belekóstólni már nem enged,
S a látvány, a téli hóesés látványa oly szívbemarkoló látvány,
Mely rövgest száz meg száz emlék parázsát hevíti fel,
S feledteti egy pillanatra azt a pillanatnyi helyzetet,
Hogy emlékeink katlanának tűzgyújtója,
Nem más, min maga a tolvaj,
Mely hideg kézzel ránt vissza a valósághoz,
S a boldog emlék máris tövis,
Tövis, melytől szabadulna az ember,
És károlna eget, urat, isteneket,
Hogy miért pont őt súlytották eme hegyes tövisekkel.
Mégis az a bölcs, ki mosolyogva ér hegeihez,
s könnyes orcáját megtörölve
Áldás mond minden csodás pillanatért a  múltban.

さくら (Sakura) - Fél év

A boldogság nem más csupán, mint fátyol,

Mire egy élethosszon át vágyom.

Kellemes illat, simogató, édesded ária,

Mire éveket kell mindenkinek várnia.

Egy szín, lelket gyönyörködtető,

Egy belső, feszült húrt megpengető,

Egy vágy melyet életem megpillant,

Egy röpke perc, s örökre elillant.

S a szerelem, mi mindezt virággá formálja,

S jól tudom, lehet ez lesz lelkemnek halála.

Cseresznyefavirág csak egyszer utoljára,

Hagy virágozzak véled a halálba.

2011. 12. 23. 0:48

Ars Poetica

Szerelem. Egy szó, egy élet, egy forma, nem más csupán

Egy létet, egy elmét, egy embert érő örökös becsapás.

Elém vettet vérköpet, mely patakot formál orcámon lefolyva.

Nem lehet más, csakis maga a fájdalom forrása.

Vagy talán nem is a vér, tán maga a tőr,

Mely itt a sebben mélyen belül gyötör

Mások csak bámulnak, megvetnek kínomon,

Mikor lelkem halála nem múlik sokon,

Bántanak, s nem óvnak, nem simítnak, tépnek,

Adják az alkalmat felserkenni a vérnek,

De nem lehet vége a folyamatnak,

Előbb meg kell halnod önön magadnak.

Ki kell tépni teljesen, tövestül, hogy fájjon,

Hogy az egész világ számodra jéghideggé váljon,

Ugyanazzal a tőrrel, kitépni és várni,

S a remény csírájának az űrt otthonossá vájni,

Vérezni a földön, világfájt zokogni,

S szíved köré egy erős védfalat kivonni.

Belül növekedni, sebet begyógyítni,

S a reménynek egy utolsó esélyt adni,

S egyszer talán, nem a tettes, de talán más,

A védfalnak majd a mélyére leás,

S benned a hallott lélekfoszlánynak

Egy szebb sértetlen testet ad.

2011.12.22. 22:15

A szülőanya a vershez:

Sotanshi: Kaoru Wada  

http://www.youtube.com/watch?v=focFPBqhzXk

Várni, várni, várakozni.mp3

http://www.4shared.com/audio/ei2OdN2H/Vrni_vrni_vrakozni.html

Életfogytiglaniig

Volt egyszer egy fiú. Boldog párkapcsolatban élt egy vele egykorú lánnyal. De a fiú, akárhogy is mindent megkapott ebben a kapcsolatban, az idő folyamán kíváncsi lett, és egyre úgy kezdte érezni, hogy számára már csak teher ez a kapcsolat. Unni kezdte a másikhoz való alkalmazkodást, azt; hogy nem tud egyedül bulizni menni, mert a barátnője mindig vele van. Szeretett volna egy kicsit „vadászni menni”. Ugyanakkor furdalta a lelkiismeret, hogy ez így nem helyes.

Egy nap eljött a nagy nap. A fiú barátnőjének családi ünnepségre kellett mennie, míg a fiút meghívták egy buliba. Mindkettő győzködte a másikat, hogy menjen vele, végül úgy döntöttek, hogy ki-ki a maga meghívásának tesz eleget.

A fiúban megszólalt a kísértés:

- Itt az alkalom! Egy kis vadászás nem ártott még meg senkinek. Különben is, a barátnőm is biztos rá fog mászni valakire, míg én másutt vagyok!

Mivel a parti igen csak későn kezdődött, a fiú úgy döntött, hogy még pihen egyet előtte, hogy bírja majd az iramot tartani.

Míg aludt igen különös álmot látott. Bilincsbe verve vitték tárgyalásra őrök. A tárgyalóterem telis-tele volt a fiú ismerőseivel, barátaival, rokonaival. Az őrök leültették a fiút a vádlottak padjára. A bíró egy fényességben úszó lény volt, fehér köpenyben, piros szívekkel.

- Vádlott, kérem álljon fel! – szólott. – Maga több rendben is megsértette a párkapcsolatát. Más lányokkal flörtölt egy szórakozó helyen, míg barátnője csak önre gondolt, és csókolózott egy idegen lánnyal. Mi több, egy futó kapcsolatért elhagyta a lányt, aki önt mindennél jobban szerette.

A fiú csak hallgatott, és szégyenében el akart süllyedni.

- Kérem az esküdtszéket, hogy hozza meg az ítéletet! – szólt a bíró.

A fiú az esküdtek padjára nézett. Nem mást látott ott, mint a barátnőjét. Gombóc akadt a torkán.

- Bűnös! – hangzott könnyek között a válasz a lánytól.

A fiúban megállt az ütő, még lélegezni is elfelejtett. Reszketve fordult oda a bíróhoz, hogy szembesüljön a büntetésével.

- Az ítélet: Életfogytiglaniig tartó unalom és magány!

A fiú szeretett volna odafutni a barátnőjéhez, hogy bocsánatáért esedezzen, de minden egyes lépés során a lány kétszer olyan messze került tőle, majd egyszer csak végleg eltűnt. Ekkor a fiú zuhanni kezdett, majd a földön ébredt az ágya mellett. Levegőért kapkodott és kiverte a víz. Hirtelen a telefonhoz kapott, és felhívta a barátját, hogy lemondja a meghívást a partira, mert a barátnőjével családi ünnepélyre kell mennie.

Amint végzett a hívással felöltözött, kicsit megmosta az arcát, és útközben beugrott egy virágárushoz. Mikor odaért az ünnepségre, megölelte, megcsókolta a barátnőjét, és megígérte neki, hogy sosem hagyja el. Először ezt a lány furcsállta, de azért boldogan ölelte meg a barátját, aki örökre megtanulta, hogy milyen fontos is a szerelem és a párkapcsolat, és hogy mindig hűségesnek és őszintének kell lennünk a másikhoz.

Fáj

A fájdalom, s csüggedtség járta testem vonszolom,

S az okokat, miérteket boncolom,

S a földön fekve nézek szerte szét,

Hogy mások fájdalmamon nyerik maguk örömét.

S elfojtom könnyem, belül sírok,

És e könnyeket, mit papírra írok,

E tonna számba mérhető fájdalom,

A földre tépi kezemből lapom.

2010.02.11.

Ezt érzem

Hogy mit érzek most, hát elmondom neked

Lelkem legmélyén duzzadó szennyes fergeteget,

Egy irigységgel, gyűlölettel telt

Melyre eme versben saját magad lelt.

Fáj, hogy más boldog lehet, fáj hogy én meg nem

Fáj, hogy minden reggel arra kellek, hogy nincs, nem!

Nincsen kedvesem, nincsen szép mátkám.

Egyedül vagyok, az élet ezernyi átkán.

Nincs ki szól: Szeretlek! Nincs ki mondja szívből.

Nincs ki ölelve szeressen teljes egészéből.

Nincs ki sose hagy el, aki körbe rajong

Nincs ki énekével, folyton körbe zajong.

Nincs ki megfogja kezem, velem legyen bajban,

Nincs ki összeolvad vélem, mint kenyér a vajba.

Egyedül vagyok, bár sok esélyes vagyon.

Nekem esélyem sajnos sose vagyon nagyon.

S aki volna esélyes, kit szeret a szívem,

Szíve az már foglalt, teljes egészen

S esze is máson jár, mit lehet még tenni

Ennek már útjából kicsit arrébb menni.

De akkor is én itt leszek, egyedül, magányban.

S nem találom helyemet e óriás világban.

Szívem összetörve, remény nélkül szeret.

Lehet, hogy majd egyszer engemet is szeret.

Ismerkedés – Ismeretlenkedés

Jó ismerni téged! S jó lenne mégjobban,

Mitől leszel boldog, s miben vagy legjobban

otthon, hol születtél, mikor, merre?

Kérdések-Válaszok. Milyen jó is lenne.

Mi a kedvenc virágod, ételed, italod?

Parfümben vajon mi lehet a kedvenc illatod.

Mi a kedvenc színed, ki a legjobb barátod?

Jól ismerni téged, az jó lenne. Na látod!

Hol szeretsz császkálni, tölteni sok időt?

Még arra is, amit az ember száz meg egyszer kinőtt.

Megtudni stílusod, kedvenc zenéd, számod.

Van-e egy nagy álmod? S ha van neked, mond, várod?

S eme kurta verssel célom e papírra vésem,

Remélem, hogy szándékom nem érted majd félre

S rakom el a szót, mint befőttnek a meggyet

A suli után nincs kedved majd császkálni egyet?

Hogy tudnálak igazán szeretni?

Szeretlek, ez nem is lehet kérdés,

De bennem, itt meg is áll az érzés,

Jó veled lenni, beszélgetni, menni,

De szerelemhez még itt sokat kéne tenni.

Hogy tudnálak igazán szeretni?

Ha nem lennél legtöbbször rossz társaságban,

Vagy ha nem ülnél legtöbbször este egy kocsmában,

Ha nem szívnád a cigit egymás után sorba,

Talán még együtt lehetnénk ebben a korban.

Hogy tudnálak igazán szeretni?

Talán ha nem lennél folyton benyugtatózva,

S nem hajlanál folyton a rossz dolgokra,

Ha önbecsülésed nem engedné ezeket meg neked,

Akkor talán mindig jó lenne a kedved.

Hogy tudnálak igazán szeretni?

Sose akartam, hogy mások változzanak,

Pláne nem miattam, ezek nem vonzanak,

Döntsd el mit kezdesz eme rövid versecskével,

Lehet hogy összefutsz életed nagy-nagy szerelmével.

Talán tudnálak úgy igazán szeretni.