Szerelem. Egy szó, egy élet, egy forma, nem más csupán
Egy létet, egy elmét, egy embert érő örökös becsapás.
Elém vettet vérköpet, mely patakot formál orcámon lefolyva.
Nem lehet más, csakis maga a fájdalom forrása.
Vagy talán nem is a vér, tán maga a tőr,
Mely itt a sebben mélyen belül gyötör
Mások csak bámulnak, megvetnek kínomon,
Mikor lelkem halála nem múlik sokon,
Bántanak, s nem óvnak, nem simítnak, tépnek,
Adják az alkalmat felserkenni a vérnek,
De nem lehet vége a folyamatnak,
Előbb meg kell halnod önön magadnak.
Ki kell tépni teljesen, tövestül, hogy fájjon,
Hogy az egész világ számodra jéghideggé váljon,
Ugyanazzal a tőrrel, kitépni és várni,
S a remény csírájának az űrt otthonossá vájni,
Vérezni a földön, világfájt zokogni,
S szíved köré egy erős védfalat kivonni.
Belül növekedni, sebet begyógyítni,
S a reménynek egy utolsó esélyt adni,
S egyszer talán, nem a tettes, de talán más,
A védfalnak majd a mélyére leás,
S benned a hallott lélekfoszlánynak
Egy szebb sértetlen testet ad.
2011.12.22. 22:15
A szülőanya a vershez:
A szülőanya a vershez:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése