Hideg, téli este

Hideg az ablaküveg melyen bámulok tova,
Csupán egy újabb útonálló, semmi több,
Egy újabb őr, mely csak láttat a világból,
De  belekóstólni már nem enged,
S a látvány, a téli hóesés látványa oly szívbemarkoló látvány,
Mely rövgest száz meg száz emlék parázsát hevíti fel,
S feledteti egy pillanatra azt a pillanatnyi helyzetet,
Hogy emlékeink katlanának tűzgyújtója,
Nem más, min maga a tolvaj,
Mely hideg kézzel ránt vissza a valósághoz,
S a boldog emlék máris tövis,
Tövis, melytől szabadulna az ember,
És károlna eget, urat, isteneket,
Hogy miért pont őt súlytották eme hegyes tövisekkel.
Mégis az a bölcs, ki mosolyogva ér hegeihez,
s könnyes orcáját megtörölve
Áldás mond minden csodás pillanatért a  múltban.