a homok a könnyek tengerétől szilárd formában
nem peregvén, csak áll, s ilyen formán olyan minden
mint egy régi, megsárgult, gyűrött fényképen, hol nincsen
se élő, se holt, csupán az álló, mozdulatlan múlt
s szeretteink, kikért oly sok millió könnycsepp kihullt.
Nem én álltam meg? Nem! Nem én, tán minden körülöttem
s csupán én haladtam tovább ebben a rozd, ridegben
melyet csak úgy szólítunk, a Világ! Hibás szavakkal
mert a világ tág, s ez telis-tele ódon falakkal
elvágjuk magunkat, várat építvén, ahelyett hogy
szeretnénk egymást, de az ilyen ember egyre csak fogy
Páncélt növesztvén, a kedves köntös varrása helyett
melyben mosolyogva, s boldogan kínálja a helyet.
de én sétálok tovább ebben az álló világban
mígnem lelek valakit, ki velem együtt mozgásban
marad, s reám lelve az felszárítva könnyeimet
elindítva homokórám, fogadja szerelmemet.
2011.09.16 1:00
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése