Az alábbiakban olvasható kisnovella egy álmom szüleménye. Érzelmileg felkavaró részeket tartalmazhat, csak ennek tudatában olvasd el!
- Csak nem be akarsz nősülni a családunkba? – kérdezte kissé
hideg tekintettel, kezét csókra nyújtva az öreg madame.
- Nem mintha erről volna szó – mondtam kissé elpirulva, s
rögtön eleget is tettem a felkérésnek.
Ekkor azonban a madame elkapta az állam s a fejem kissé
feljebb emelte.
- Ide kell, és nem kötelező ténylegesen csókot adni a kézre,
hát még ezt sem tudja?
- Bocsásson meg asszonyom, de tudja, polgári családból
származom.
Végig mérte szmokingomat, majd rám nézett és halkan kuncogva
azt mondta:
- Milyen kedves, te aztán tényleg szeretheted az unokám, ha
ennyire hajbókolsz. – majd a mosoly az arcára ült, és nem is akart láthatóan
távozni.
Ekkor a konferansz átvezényelt minket a tetőtéri nagy, üvegterembe,
hogy végre elkezdődhessen az előadás. Az odavezető út elég ijesztő volt,főleg egy tériszonyos számára:
Le lehetett látni teljesen a tizenhárom emelet magas épület
bejáratáig, a mellettünk lévő korlátot sem épp magasnak és biztonságosnak
neveztem volna. Mindezt csak tetézte az,
hogy szakadt az eső.
Mikor a harmadik lépcsősoron és erkélyen túl voltunk, akkor
értünk az üvegterembe. Gyönyörűen megépített terem volt, aki tervezte,
látszott, hogy értett a munkájához. A tetőn át – gondoltam, mivel még nappal
volt – bizonyosan gyönyörű lehet a csillagos ég.
Én helyet foglaltam az egyik unoka mellett, az apukától és
az anyukától távolabb. A madame rám mosolygott, akárhányszor csak a lány felé
tévedt a tekintetem.
A családom tőlem jobbra, valamivel előrébb ült, mégis
tökéletesen szemmel tudtam tartani őket, és a beszélgetéseikből is egy-két
részletet hallottam.
Öcsém jött az ajtó felől. Épp a helyét próbálta elfoglalni,
mikor apám ránézett és azt kérdezte:
- A kulcsok ugye nálad vannak?
Öcsém kissé sápadtan nézett apámra.
- De hát te zártad be a kocsit, nem?
Apám felpattant a székéről és őrült tempóval futásnak eredt.
Minden szem rászegeződött – mivel a párbeszédet csak egy marék ember hallhatta –
és kíváncsian fürkészte, hogy vajon mi lehet egy ilyen pedáns eseményen egy
ennyire eszeveszett rohanás oka.
Apám úgy rohant, mint
még soha. Ügyesen vette az első lépcsőfordulót és cikázott át az első erkélyen.
Ekkor dobbantott egyet, hogy nehogy megakadjon az egyik lépcsőben a lába.
Az idő lelassult. A szívembe mintha szép lassan ezer tűt
szúrtak volna bele úgy öntött el a fájdalomra emlékeztető érzés, pedig az egész
nem lehetett több pár századmásodpercnél. Az élet máshogy gondolta a dolgokat.
Ahogy földet ért a dobbantásból, megcsúszott a lába és átesett a korláton.
Üvöltve, kikelve magamból ugrottam fel a helyemről, ám hárman
hirtelen le is fogtak. A könnyeim patakokban folytak és tovább üvöltöttem.
Összeszorítottam a fogaimat, és teljes erőmmel rontottam neki az engem
jóindulatból feltartóztató seregnek. Mindegyikőjüket felborítottam.
Le se néztem a korlátról, nem álltam meg egy pillanatra se,
hogy meggyőződjek róla ténylegesen mi történt. Talán titkon abban bíztam, hogy
apám oda lenn vár mosolyogva azzal a hírrel, hogy kulcs a zsebében volt, nincs
semmi baj. Vagy talán, hogy pár emelettel lentebb szembejön velem, miközben
leporolja magát mivel az egyik erkélyre vagy valami tárgyra esve begurult az
egyik emeletre.
A liftet se vártam meg, pedig ezekben a liftekben gyors sőt,
még vész üzemmód is van. Nem is volt szükség rá, a liftnél kétszer gyorsabban
szeltem az emeleteket. A földszintre érve, zilálva, levegőért kapkodva feltéptem
az ajtót, a könnyektől vérben úszó szememmel végig pásztáztam a környéket és
akkor megpillantottam. Megpillantottam azt a látványt, amire csak azért nem
gondoltam, mert nem mertem.
- Apa? – kérdeztem halk, erőtlen, elcsukló hangon.
Szótlanul odarohantam, letérdeltem mellé és a karjaimba vettem. A karjaimba
vettem apám élettelen, összetört, véres testét. Olyan volt, mint aki éppen csak
lepihent egy pillanatra. Mint aki lement, hogy megnézze a kocsit, és annyira
elfáradt a sok futásban, hogy egy pillanatra ledőlt. Lecsuktam teljesen megfáradt szemeit, szorosan
átöleltem, majd zokogva ráborultam.
/ 2012.05.08. éjjele/
